Ez a történet Saiunkoku-ban játszódik. Egy olyan helyen, ami túl kicsi ahhoz, hogy felkerüljön a térképre, de nem elég kicsi ahhoz, hogy ne adjon otthont a szegénységnek, a szenvedésnek. Ilyen volt ez az ország. Reményvesztett kis zuga a világnak. Saiunkoku-ban a császár volt az úr. A Shi család leszármazottai uralkodtak. Ebben az időben Shi Ryuuki, a legfiatalabb Shi leszármazott. Felesége Kou Shuurei volt, aki az ország egyik legszegényebb szegletéből származott. Először pénzért volt a császár mellett, de később beleszeretett és mellette maradt, amiért Ryuuki nagyon hálás volt.

Nyár volt, s a cseresznyefák virágba borultak. A palota ablakából Shuurei jól látta a rózsaszínbe öltözött tájat. Kopogtak, majd kinyílt az ajtó, s egy magas, világosbarna hajú férfi lépett be a szobába.

- Ryuuki!- mondta Shuurei, s megcsókolta férjét.

- Szeretnék beszélni veled.- szólt a férfi, miután gyengéden eltolta magától feleségét.

A nő nem vitatkozott, mert Ryuuki arcán megjelentek a félelem és az aggodalom jelei.

      - Mi a baj?

A férfi sóhajtott.

      - Gondok vannak a környéken. A Sa provinciából banditák érkeztek. Ellenem lázadnak.

      - Micsoda? – kiáltott Shuurei – de hisz te mindent megteszel a népért.

      - Akármit tehetnék, mindenkinek nem tudok boldogságot nyújtani egyszerre.

      - És mit akarsz most tenni?

      - Legszívesebben elküldenélek Gern-be.

      - Az északi provinciába?

      - Oda!

      - De… onnan hogy tudnék segíteni?

      - Az a célom, hogy minél távolabb legyél ettől az egésztől.

      - De… Ryuuki!

      - Nem nyitok vitát!

Alig mondta ki az utolsó szót, az ablakon egy nyíl repült be, s egyenesen Ryuuki karjába fúródott. A férfi kiáltott, majd térdre ereszkedett.

- Ryuuki! – kiáltotta Shuurei

- Menj el innen!

- De…!

- Fuss már!

Shuurei felpattant, majd kirohant az ajtón.

- Seiran! Seiran! – kiáltotta szüntelenül, de nem kapott választ.

Kétségbeesetten futott tovább ám a folyosó végén három magas, ápolatlan férfiba ütközött.

- Banditák!- gondolta Shuurei

- Kou Shuurei! Ha nem tévedek!- mondta az egyik férfi

- Mit akarsz itt?- kérdezte Shuurei

A férfi olyan arcot vágott, mint aki gondolkozik, majd fél perc néma csend után ellökte Shuurei-t az útból s a felé a szoba felé futott, ahol Ryuuki volt.

Shuurei felállt, majd a banditák után iramodott, amikor hírtelen meghallott valamit a háta mögül, s megfordult.

- Kouyu-sama!

- Shurrei- sama! Hol van Őfelsége?

- Megsérült! – kiáltotta Shuurei – és a banditák nemsokára a szobájába érnek!

Azzal megfordult, hogy tovább fusson, ám Kouyu-sama elkapta a karját.

- Ne aggódj! – mondta a férfi – Seiran és Ran Shogun már ott van.

Seiran betörte az ajtót.

- Ryuuki! – mondta a földön ülő öccséhez rohanva.

Ryuuki a hátát a falnak vetette. Nem volt eszméleténél.

- Sok vért vesztett!- mondta Ran Shogun.

Abban a pillanatban banditák érkeztek a szobába, de már nem hárman voltak, hanem negyven hárman.

- Seiran! Védd Őfelségét! – adta ki a parancsot Ran Shogun.

- Értettem!- Hangzott a válasz, s a két férfitámadásba lendült.

Sorra ölték a banditákat. Egyiket a másik után, ám hírtelen Seiran-t leütötték, Shogun mellkasán pedig akkor sebet ejtett egy nagydarab bandita, hogy a férfi összeesett.

- Hozzátok a császárt!- adta ki a parancsot az egyik bandita.

Egy másik felemelte Ryuukit, s kiérve a palotából egy lóra fektette, majd elindultak és eltűntek a fák sűrűjében…

- Túl rég benn vannak! Talán valami baj van!- aggodalmaskodott Shuurei

Kouyu bólintott, majd elindult a szoba felé. Hírtelen futásnak eredt, mert meglátta Seirant, amint kivánszorog a szobából. Mellé érve elkapta, és egy másik szobába vezette a fejét fogó férfit.

- Shuurei! Hívj orvost! – mondta Kouyu, majd kiment a folyosóra, és a szoba felé vette

Az irányt, mert aggódott Ran Shogun-ért, nem is alaptalanul. Őt is átsegítette a másik szobába. Ezután megérkezett Shuurei és az orvos.

Ryuuki kinyitotta a szemét- a földön feküdt, rongyokba öltöztetve. Karján a seb még mindig vérzett. Felült, s körülnézett. Egy farönkökből összetákolt kunyhóban volt. A réseken vékony sugarakban beszökött egy kis fény. Az egyik nagyobb résen kinézett… valamiféle táborban volt.

- Biztosan a banditák állomása. – gondolta

Arrébb akart menni, felállt, s lépett párat, de ekkor hasra esett. Csak most vette észre, hogy jobb lábán lánc van. Megpróbálta megszabadítani magát, sikertelenül. Ekkor valami zajt hallott. Kinézett egy nagyobb résen… végignézte, ahogy a banditák megülnek három nőt és négy gyereket. Ryuuki hátrahőkölt a látványtól… fogalma sem volt hogy az ő országában… ahol látszólag béke volt és nyugalom… ilyen is megtörténhet. Gyász gyanánt a kunyhó falának dőlt, becsukta a szemeit, s elmormolt egy imát. Pár perc múlva azonban léptek zaját hallotta. A kunyhó ajtaja kitárult. Ryuuki kénytelen volt becsukni a szemeit a betörő fény miatt. Pár másodperc múlva azonban a fényárból három alak bontakozott ki, akik közeledtek. Az egyik levette Ryuuki láncát, a másik kettő pedig megragadta a császár karjait, s kirángatták a kunyhóból.

- Ryuuki! – kiáltotta Seiran

Shuurei felpattant a férfi ágya melletti székből

- Seiran! Jól vagy? – kérdezte

A férfi bólintott.

      - Hol van Ryuuki?- kérdezte a férfi

      - Nem találtuk sehol.

      - Elvitték?- kérdezte a másik ágyról Shogun

Shuurei szomorúan bólintott.

- Meg kell keresnünk!

- Egy csapat már elindult, és átfésüli a környéket!- mondta Koyou-sama.

- Az nem elég!- csattant fel Seiran, s olyan nagy lendülettel állt fel, hogy megszédült

Ha Koyou nem kapja el, akkor a földön landolt volna.

- Igen! Nem elég, de te most semmit nem tudsz tenni!

- Dehogyisnem!

- Seiran!- kiáltott Shuurei, s közelebb lépett a férfihez.

Seiran leült az ágyra, s szomorú arckifejezéssel Shuurei-re nézett. Szemében a reménytelenség és valamiféle dac csillogott. Ellenállás. Ellenszegülés Koyou parancsának. Ryuuki után akart menni. Nem csak azért, mert ő a császár, akit akár az élete árán is meg kell védenie, hanem azért is mert Ryuuki az öccse. A császár és az öcs egy személyben. Ez pont elég ahhoz, hogy elinduljon és megkeresse!

Ryuuki megint a kunyhóban feküdt. A különbség az volt, hogy most nem tudott mozogni, de nem a lábán levő lánc miatt. Mellkasán hatalmas, korbácsok által ütött sebek éktelenkedtek, s vércsíkok futottak végig oldalán. Megpróbált felülni, de egy fájdalmas nyögés után visszaesett a földre. Egyre csak azon gondolkodott, hogy miért tették ezt a banditák. De nem magára gondolt, hanem azokra az emberekre… a nőkre és a gyerekekre. Mit ártottak ők nekik? Semmi közük nincs a politikához… békés parasztemberek voltak, akik kemény munka árán tudtak életben maradni. Ezután döntés született az agyában… Mit tesz az ember, ha nem tud valamit? ...Kérdez!

- Ran Shogun! – suttogta

A szólított személy a szemben levő ágyon, kinyitotta a szemét.

- Most?

- Most!

A két férfi felállt, de Ran visszaesett.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, ha te is velem jössz! – mondta Seiran

- Én meg biztos vagyok benne!- válaszolt hevesen Ran.

Seiran felsegítette felettesét, majd kifordultak a sötét folyosóra. Kiértek az épület kapujához, ahol Koyou-val találkoztak. A levéltáros három ló kantárát tartotta.

- Ő is velünk jön? – kérdezte Ran

Seiran megrántotta a vállát.

- Csak a határig kísérlek! – válaszolt Koyou, aki végignézte a jelenetet.

- A határig? Miért pont addig? – kérdezte Seiran

- Mert onnan már meg tudom mutatni, hogy hol van Őfelsége.

- Te tudod, hogy hol van? – kérdezte a két harcos szinte egyszerre.

- Naná hogy tudom. A specialitásom a kikérdezés… leleplezés… megtévesztés… fogalmazás

…és az…

- Jó jó! Értjük!- válaszolt ingerülten Ran

- Induljunk!- ajánlotta fel Seiran, majd miután felsegítette Ran-t a lóra maga is felült.

Koyou habozott.

- Mi van? – kérdezte Ran

Koyou megvonta a vállát.

- Remélem, tudjátok, hogy ezért Shurrei minimum kitekeri a nyakatokat!

A lovon ülő két férfi egymásra nézett, majd elindultak a sötét éjszakába…

- HÉ!!! NEM HALLANAK? ÉN VAGYOK A CSÁSZÁR! JOGOM VAN TUDNI, HOGY MI FOLYIK ITT!- kiáltozott Ryuuki

Már negyed órája nem csinált mást, csak ordított, s az ereje már fogytán volt, mikor végre kitárult a kunyhó ajtaja, és egy magas, szőke hajú férfi lépett be rajta.

- Üdvözöllek Shi Ryuuki! – mondta az idegen

Ryuuki, csak nézett az emberre. Még így rongyokban is megmaradt a császári tartása és tiszteletet parancsoló karaktere.

- Az én nevem Deo! – mutatkozott be az idegen

Ryuukinak végigfutott az agyában, hogy mit keres egy külföldi a Sa provinciából érkezett banditák élén.

- Parancsnoknál alacsonyabb rendű személlyel nem tárgyalok!- jelentette ki hidegen.

- Úgy látszik, hogy igaz a hír, és te nem bolond vagy, hanem csak egy jó színész…- vigyorgott Deo – Kérlek, bocsáss meg, de a parancsnokúr nem tud eljönni hozzád, én viszont kapitány vagyok… Talán én is tudok válaszolni a kérdéseidre.

- Ott van a tábor! – mondta Koyou

Seiran arra nézett amerre Koyou mutatott.

- Nincs messze innen!

- Induljunk minél hamarabb! – tanácsolta Ran Shogun

Seiran bólintott, majd elköszöntek Koyoutól és elindultak. Valóban nem volt messze a tábor. Mindössze 10 perc… lóval. Mielőtt odaértek volna, leszálltak a lovukról és kikötötték őket egy fához, majd gyalog mentek tovább, hogy észrevétlenek maradjanak.

- Az hogy megvan a tábor, még nem bizonyítja. Hogy Ryuuki is itt van!- mondta Seiran

-Hidd el! Ha Koyou mondta, hogy itt van, akkor itt is van!- válaszolt Ran, és lecsúszott a hegy lejtőjén, Seiran követte. Mikor leértek egy hatalmas fakerítéssel találták szemben magukat.

- Nagyszerű! Itt hogy jutunk be? –kérdezte Ran

-Gyere! – javasolta Seiran és kerestek egy olyan rönköt a kerítésben, amely meg van lazulva.

Meg is találták. Seiran bejjeb lökte, és kifeszített még néhány mellette levőt, majd átsegítette rajta Ran-t, és miután maga is átmászott, elbújtak egy farakás mögött.

- Hogy fogjuk egy ilyen nagy helyen megtalálni?- kérdezte Seiran

Ran bólintott, majd mutatóujjával egy nagy faház felé mutatott.

- Nézd! Az a vezérségé…a legnagyobb épület. Az ott pedig az éléstár…az pedig a fegyvertár…Olyan kunyhókból ahol a rabokat tartják…mindössze 4 van…Ryuuki a 4 közül van az egyikben.

Seiran Ran-ra nézett, majd bólintott. Lassan közelebb lopakodtak a kunyhókhoz. Belestek az elsőbe a réseken. Egy nő volt bent a falnak támaszkodva. Könnyektől áztatott volt az arca…a karján pedig mély sebek éktelenkedtek. Felpillantott, és észrevette Seiran-t.

- Ki van ott?- kérdezte sírós, ijedt hangon

- Ne félj!- nyugtatta Ran – kiviszünk innen.

A nő arcán leírhatatlan öröm jelent meg. Ám hírtelen lefagyott az arcáról a mosoly.

- A másik kunyhóban van egy férfi…- mondta

Seiran felkapta a fejét.

- Milyen férfi?- kérdezte

- Nem ismerem…de nagyon rossz bőrben van…súlyos sérülései vannak.

- Melyik kunyhóban van? – kérdezte a két férfi szinte egyszerre.

- A másodikban… baloldalon!

Seiran arra nézett, amerre a nő mondta.

- Nagyon köszönjük. Most elmegyünk, de visszajövünk érted!

A nő bólintott.

- Nagyon köszönöm!- suttogta

Ran és Seiran bólintottak, majd tovább lopóztak a sötétben. Pár perc múlva egy újabb farakás mögé bújtak, amely Ryuuki kunyhója mellett volt. Seiran közelebb lépett a kunyhóhoz és belesett rajta.

- Ryuuki!- suttogta, de nem kapott választ.

- Felség!- próbálkozott Ran, de ő sem járt sikerrel.

Végül a sötétségben mozgolódás támadt és a fal mellett előtűnt a császár. Fején és mellkasán hatalmas sebek tátongtak, szája szélén pedig vér csordult ki. A rajta levő rongyokon is átütött a vér.

- Se… Seiran!- suttogta

- Ryuuki!- mondta Seiran – kiviszünk innen.

A császár a fejét rázta.

- Előbb a többieket.

- Mi? –kérdezte Ran

Ryuuki fájdalmasan nyelt egyet, majd folytatta.

- A másik kunyhókban nők és gyerekek vannak, akik… akik miattam kerültek ide… Miattam kínozzák őket. Őket vigyétek ki először.

Seiran öccsére nézett. A nőnek az előző kunyhóból igaza volt. Ryuuki tényleg nagyon rosszul volt. Sem Seiran, sem pedig Ran nem akarta itt hagyni. Végül, Ryuuki Ran-ra nézett, majd eltűnt a sötétben.

-Gyerünk! – mondta Ran

- Hová?- kérdezte meglepetten Seiran.

- A többiekért!

- Mi? Te itt akarod hagyni???

- Ezt parancsolta!

-…Ran!!! Ryuuki nincs beszámítható állapotban!

- De igen! Azt pontosan tudja, hogy hogy hathat rám! Azt parancsolta, hogy vigyük először a többieket! És azt is fogjuk tenni!

- De…!

- Seiran! Ez parancs!

Seiran szomorú arccal Ryuuki kunyhója felé nézett. Majd elindult Ran után a legtávolabbi kunyhó felé. Szerencséjükre minden kunyhó mellett találtak valami búvóhelyet, így észrevétlenek tudtak maradni, amíg a kunyhó mellett voltak. A harmadik kunyhónál jártak. Már kiszabadítottak egy kisfiút és egy férfit. Most jött a nő, akivel először találkoztak. Az ő kunyhója mellett is elbújtak, majd Seiran suttogva értesítette a nőt, hogy készüljön fel. Ezután Ran elterelte az őrök figyelmét, Seiran pedig kihozta a nőt. Mikor Ran visszatért, ő és Seiran a kiszabadított emberek felé fordultak.

- Menjetek az erdőbe!- mondta Seiran

- Az erdőbe? Az veszélyes!- mondta a kisfiú

- Ott vár benneteket egy férfi. A neve Lee Koyou. Három lóval várt ránk. Menjetek el velük.

- És ti?- kérdezte a nő

- Ne aggódj miattunk!- mondta Seiran – Épségben hazaérünk!

A kiszabadítottak bólintottak, majd eltűntek az erdő sűrűjében.

Ran és Seiran pedig Ryuuki kunyhója felé vette az irányt. Megint elbújtak egy farakás mögött, ám hírtelen mozgolódás támadt a közelben. A két rejtőzködő férfi feszülten, néma csendben figyelte az eseményeket, ám amikor az egyik bandita elkiáltotta magát, hogy a foglyok megszöktek, Sairan kitört a farakás mögül, kitárta Ryuuki kunyhójának ajtaját. Felemelte öccsét, majd elindult vele kifelé.

- Seiran!- suttogta Ryuuki

-Most ne beszélj!- utasította öccsét a férfi

- A lánc!- hallatszódott most már nagyon halkan.

Seiran hírtelen megtorpant. A láncról teljesen megfeledkezett. Óvatosan lefektette öccsét a földre, majd kardjával lecsapott a Ryuukit nem engedő láncra. Sikertelen kísérletek sorozata követte egymást.

- Seiran! Siess az Istenért!- kiáltotta Ran, aki odakint harcolt a banditákkal, időt adva a császárnak és Seirannak.

- Mindjárt!- kiáltott vissza Seiran

Majd egy utolsó csapással végre eltörte a láncot, és kivonszolta Ryuukit a kunyhóból.

- Menjetek be az erdőbe! – kiáltotta Ran

- Te is gyere!

- Feltartom őket! Menjetek már!

Seiran tétovázott, de végül bólintott, s gyors iramban bement az erdő fái közé. Nagyon sötét volt. Nem tudta, hogy merre megy, csak ment előre. Fél óra múltán azonban aggódni kezdett. Eltévedt! Már rég oda kellett volna érniük Koyou-hoz a tisztásra, de semmilyen tisztáson nem mentek keresztül. Csak fa volt mindenhol. Ráadásul Ran-nak már rég utol kellett volna érnie őket. Seiran nagyon aggódott érte. Két lehetőség volt. Az egyik, hogy eltévedt, és nem találkozott Ran-nal. A másik, hogy Ran megsérült, elfogták, vagy ami még rosszabb… meghalt.

- Seiran! – suttogta Ryuuki, felébresztve bátyját a gondolataiból.

- Ryuuki!

- Tegyél le!

- Miért?

- Tegyél le!

Seiran lefektette öccsét, majd fölé hajolt.

- Nagyon fáj?- kérdezte halkan

Ryuuki megrázta a fejét.

- Csak azt akarom, hogy menj vissza Ran-ért!

- Mi? Nem hagylak itt!

- Nem lesz semmi bajom!

- Ryuuki!

- Ez parancs volt!

Seiran arcán gondterhelt meglepetés futott át, de végül bólintott. Betakarta Ryuukit a köpenyével, majd megfordult, és futásnak eredt. Sokszor visszanézett, hogy megjegyezze az utat. Végül visszaért a táborba, elbújt, és szétnézett, de nem találta ott Ran-t! Seiran nem tudta mit csináljon. Ha most nem keresi meg felettesét, lehet, hogy soha többet nem lesz rá alkalma. Mert mi van, ha Ran itt van valahol? Nem hagyhatja csak úgy itt. Ellenben az erdő mélyén ott feküdt haldokló öccse, és mellesleg a császár.

- Seiran!- hallatszódott valahonnan a háta mögül.

Seiran hírtelen megfordult, és kezét a kardja markolatára tette.

- Várj! Én vagyok az!

Seiran elengedte a kardját, amikor meglátta Rant.

- Ryuuki a palotában van? – kérdezte Ran

Seiran megrázta a fejét.

- Nem találtunk el Koyouhoz. Eltévedtünk, de tudom, hogy hol hagytam őt!

- Jól van! Gyere, siessünk! Azért, amiért ott hagytad őt, még számolunk!

- Ran! Parancsot kaptam!

- Őfelsége nincs beszámítható állapotban!

- De azt pontosan tudja, hogy hogy hathat rám!- mondta ironikusan Seiran, amire Ran már nem tudott mit mondani.

Végül elmosolyodtak, majd az erdőbe mentek.

- Merre van? – kérdezte Ran

- Arra!- intett Seiran és mutatta az utat.

- Seiran!- mondta Ran pár perc múlva

- Tessék!

- Viselkedj természetesen! Követnek!

- Kik?- kérdezte Seiran és hátranézett

- Ne nézz arra! Nem kellene megtudniuk, hogy észrevettük őket! Csak ne  Ryuuki felé menj!

- Késő! Megérkeztünk. – mondat Seiran és még két lépés után kiért a tisztásra.

- A francba!- kiáltotta Ran, majd kardot rántott.

Seiran követte a példáját, és sorra ölték a támadó banditákat.

- Mit csináljunk?- kérdezte Seiran – Biztonságos helyre kellene vinni Ryuuki-t!

- Csak folytasd!

Seiran hátranézett, és meglátta, hogy egy bandita egyenesen Ryuuki felé tart, kivont karddal.

- Megállj!- kiáltotta Seiran és a bandita felé, hajította a kardját.

Rohanni kezdett. Futás közben előhúzott egy tőrt, majd miután Ryuuki elé állt, megölte a banditát, de jött helyette egy másik.

- A parancsnok!- mondta Seiran

A bandita elmosolyodott.

- Pontosan! – mondta és hatalmas, mély sebet ejtett Seiran mellkasán.

A férfi a földre rogyott, fájdalmas üvöltés közepette.

- SEIRAN!!! – kiáltotta Ran és a földön fekvő férfi felé rohant.

A parancsnok felemelte a kardját. Egyenesen Ryuuki szívére célzott. Ran teljes erejéből rohant. A parancsnok kardja elindult.

- RYUUKI!!!

Ebben a pillanatban hatalmas fekete alak jelent meg Ryuuki előtt, és elállta a parancsnok kardjának útját. Amint az elérte a feketeséget, egy szempár bontakozott ki, majd egyenesen a parancsnokra nézett, aki fejvesztve menekülni kezdett, de az erdő első fájáig sem jutott el.

Az összes bandita futásnak eredt. Kiürült a tisztás. Ran először Seiranhoz futott.

- Jól vagy?- kérdezte

A férfi bólintott. Ran pedig felállt. Elindult a nagy sötétség felé. Kinyújtotta kezét.

- Mi a…?

Amint keze elérte a sötétség határát, hatalmas fény támadt. Hírtelen egy fecske alakja bontakozott ki. Méghozzá egy óriási fecskéé. A madár kitárta szárnyait, így láthatóvá vált, egy emberi arc.

- Gyorsan! Szálljatok fel, míg a banditák nem érnek vissza! – adta ki a parancsot a fecske

Ran előbb Ryuukit fektette fel a fecske hátára, majd Seirant segítette fel. Miután ő maga is felszállt, a fecske a magasba emelkedett.

 - A palotába?- kérdezte

- Oda! –válaszolt Ran

Pár perc múlva megérkeztek és a fecske leszállt az udvarban, ahol Ran lesegítette Seirant, és bevitte a palotába.

 - SHURREI!!! – kiáltotta.

Szinte abban a pillanatban megjelent a nő az ajtóban.

 -Hol a …? – kezdte volna, de meglátta Seiran-t. – Hol van Ryuuki? – kérdezte, miközben bekötötte a férfi sebeit

- Kinn van! Megyek érte!

Ran kilépett az ajtón. A fecske nem tágított a földön fekvő férfitól.

 - Várj meg itt! – mondta Ran – Csak két perc!

A fecske bólintott, majd Ran bevitte Ryuukit. Mikor visszaért, komolyabban szemügyre vette a fecskét. Kék tollai voltak, és hatalmasabb, mint két ember. Ran csodálkozott, de a szemében levő fénybe tömérdek hála vegyült.

- Legalább a neved mondd el! – mondta Ran

Ám mielőtt válaszolhatott volna, a fecske megremegett.

- Mi a baj? – aggódott Ran

A fecske megrázta a fejét, és a földre rogyott. Ran közelebb lépett.

- Maradj ott!!!- mondta a fecske minden szóért küzdve

- Mi a baj? – kérdezte Ran, most már szörnyen aggódva megmentőjükért.

Hírtelen a fecske megfeszült. Hátrafeszítette a fejét és hatalmasat ordított. Tollai eltűntek, helyettük most megjelentek az emberi kezek és lábak. Mikor teljesen átváltozott, a fecske kezet nyújtott Rannak.

- Az én nevem Howl!

Shuurei a folyosón állt. Egy szék volt mellette, de nem volt képes leülni, inkább ide-oda sétált. Az orvos megnyugtatta, hogy Seirannal minden rendben lesz. De Ryuukiról nem mondott semmit.

- Már órák óta benn van nála. – gondolta Shuurei – Valami baj van!

Shuurei még gyorsabban járkált fel és alá. Nem találta a helyét. Végül bekopogott. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és az orvos asszisztense jött ki.

- Hogy van? – kérdezte Shuurei

- Én nem tudom megmondani, csak az orvos.

Shurrei-nek tágra nyíltak a szemei, majd ordítva folytatta.

- Valamit csak tud mondani!!! Nekem minden karcolás újnak számít…semmit nem tudok az állapotáról.

- Kérem, üljön le és várja meg az orvost! – nyugtatta a férfi Shuurei-t.

Ám a nő nem tudott megnyugodni. Az esze azt diktálta, hogy maradjon itt és várjon. De a szíve…az egész mást mondott. Benyitott… Megbánta. Ki akart menni. Levenni a szemét a férjéről. Be akarta csukni az ajtót, és leülni arra a kényelmes székre a folyosón. De egyszerűen képtelen volt rá. Nem tudta levenni a szemét Ryuuki-ról.

Ryuuki hosszú, selymes, világosbarna haja véresen terült szét az ágyon. Mellkasán hatalmas seb tátongott. Bal keze és lába sínbe volt rakva. Bár Shuurei csak egy pillanatra látta férjét, tudta, hogy egész teste tele van sebekkel. Tudta, hogy azok a mocskos banditák nem kímélték meg. Pedig ha valaki, akkor Ryuuki egyáltalán nem érdemelte ezt a bánásmódot. Ryuuki mindig úgy gondolt a népre, mint a családjára. Mindig azt tette, ami a legjobb a népnek, nem pedig azt, ami a legjobb neki. Egyetlen ember van a világon, aki fontosabb neki a népnél.

- Shurrei! – hallatszódott nagyon halkan.

A nő magához tért kábaságából és gondolataiból. Férje ágya mellé szaladt, és megragadta Ryuuki kezét, ügyelve, hogy ezzel ne okozzon neki semmilyen fájdalmat. Nem volt könnyű dolga.

- Itt vagyok Ryuuki!

- Nincs semmi… bajod? – kérdezte a férfi, minden egyes szóért küzdve

Shuurei megrázta a fejét.

- Jó!- mondta a férfi. – Örülök!

Shuurei arcán újabb könnycseppek gördültek végig.

- Shuurei-sama!- mondta az orvos

- Jó megyek! – válaszolt Shuurei, majd elengedte férje kezét és kiment a szobából.

- Fecskedémon? – hüledezett Ran

- Az- bólintott Howl

A két férfi a kertben ült. Ran megtudta, hogy a banditák azért támadtak, mert Ryuuki a nyugati provinciákba küldött egy nagyobb összeget, hogy segítse az ott lakó szegényeket. Ez azért volt baj, mert a déli területeken, különösen a Sa provinciában is nagy volt a szegénység, de nem lehetett egyszerre mind a két helyet felvirágoztatni. Ryuukinak döntenie kellett, és döntött. Nem rosszul, de döntött. És most lázadoznak az emberek. Az ország egész déli részén.

- Ran! – folytatta Howl – nem tudom mikor lesz, de valószínűleg, hogy az ottani emberek nem adják fel a harcot. Mindenáron meg akarják ölni Ryuuki-t.
- De akkor miért nem ölték meg amikor meg volt rá az esélyük?

- Nem tudom! – rázta a fejét Howl – De biztos, hogy ezt tervezik.

- Valamit akarnak tőle! – mondta Ran és elgondolkodott.

Ha pénzt akarnának, akkor nem ölnék meg. Ha hatalomra vágynának, akkor sem, hiszen csak Ryuuki-nak van annyi hatalma, hogy hatalomra juttassa őket. Ezt csak a császár teheti meg!

Ekkor Ran a fejéhez kapott.

- Persze! Meg van!

Howl kérdő tekintettel nézett barátjára.

- Azért akarják megölni, mert ő a császár.

- És?

- Jaj!!! Howl! Azt akarják, hogy Ryuuki lemondjon.

- De ha meghal a császár, akkor is más kerül a helyére. Így nincs értelme annak, hogy miért nem ölték meg…ha csak…

- Pontosan – bólintott Ran

- Olyasvalakit akarnak a helyére ültetni, aki támogatja őket.

- Csak őket!

- Márpedig ha a császár meghal, akkor a legközelebbi hozzátartozója örökli a trónt. Kivéve, ha nem jelöl meg mást helyette.

- Így van! Azért fogták el Ryuukit, mert meg akarják ölni. De előbb még ki akarnak csikarni belőle egy ígéretet.

- Azt hogy ki kerüljön a helyére.

- Így van!

- Jó! Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy kit akarnak azok a marhák a trónra ültetni.

Ran megint a gondolataiba révedt.

- Ismerek néhány lehetséges személyt – mondta Howl – de azok vagy börtönben vannak, vagy száműzetésben.

Ran bólintott.

- Én viszont ismerek valakit, aki elérhető közelségben van, és tökéletesen megfelelne a feladatra.

Koyou bevágtatott a kapun. Egyenesen a kert felé vette az irányt. Leszállt a lováról, és átcsörtetett a rózsaszín virágba borult fák között, a reggeli napfényben.

- Ran! – kiáltotta

A férfi felnézett.

- Mi a baj?

Koyou közben odaért a két férfihez.

- Jönnek!

- Kik? – kérdezte Howl

- Ők! – mondta Koyou és Ranra nézett.

A férfi tudta, hogy mire gondol a barátja. A Sa provinciából jönnek a támadók.

- Szólj a főtanácsosoknak! Felkészülten várjuk őket!

- Kiket? – értetlenkedett tovább Howl

- A lázadókat.

Howl maga elé nézett, majd pár másodpercnyi gondolkodás után felállt.

- Én is segítek, ha megengeded!

Ran a férfira meredt, majd elmosolyodott.

- Rendben!

Fél óra múlva már a környék összes lakosa tudta, hogy itt csata lesz. Méghozzá nem is akármilyen. A támadók több ezren vannak, mivel a Sa provincia vezetője segítséget kért a környező országok katonáitól, hogy megdöntsék a császár hatalmát. Ran minden előkészületet megtett, hogy felkészítse a katonákat. Szólt Shuureinek is. Ryuukinak azonban nem. Nem akarta felzaklatni. Arról nem is beszélve, hogy ismerte Ryuukit. Tudta, hogy amint lábra tudna állni, jönne harcolni.

A császári hadsereg készen állt. Ran csak olyan embereket alkalmazott, akik készek voltak meghalni is a császárért. Akik mindent odaadnának, hogy a nőket, a gyerekeket, és a harcolni képteleneket biztonságban tudják, és akik nem riadnak vissza a közelharctól sem. Ilyenek voltak Ryuuki katonái. És ilyen volt Ran is. Ryuuki nemcsak a császár volt, az ő szemében, hanem egy olyan pótolhatatlan barát is, akit, muszáj megvédenie. Tudta, hogy Ryuuki is megtenné ezt érte. Az egyetlen dolog, ami Rant aggasztotta, az Howl volt. Látta, ahogy visszaváltozik. És nem lehetett nem észrevenni, hogy mekkora fájdalommal és erővel jár, hogy visszaváltozzon emberi alakjára. És ha túl sokáig fecske alakjában repked, lehet, hogy soha többé nem változik vissza. A levegőből ért támadás ugyan nagy segítség lenne a császári hadseregnek, de ugyanakkor, mivel Howl egyedül lesz a levegőben, az ellenséges csapatok valószínűleg őt támadják majd először, és a legtöbbet. És bár Howl erős és kitartó férfi, egy ilyen csatát nem biztos, hogy túlélne. Hiszen még alig lépett a férfikorba. Ekkor Rannak eszébe jutott, hogy megpróbálja lebeszélni a fiút, de aztán az is a szeme elé került, hogy hogyan reagálna erre Howl. Valószínűleg úgy, ahogy ő reagálna 17 évesen. Ellenezné…